Egy korszaknak vége van: a kérdések korszakának.
Az új korszak a kijelentő módban megfogalmazott mondatokról és tényekről szól.
A kérdőmódban megfogalmazott sorok, a kérdezz-felelek, az elmélkedés a béke idejének dialógja.
Kijelentő módban pedig máskor szokás beszélni: amikor háború van.
Nem olyan, mint régen. Nem olyan, mint eddig. Nem katona háborúzik katonával, hanem katona harcol civillel. Terrorista védekezni képtelen gyermekkel, várandós kismamával, fegyvertelen férfival.
A béke kérdez és tárgyal.
A háború kijelent,
a politika cselekszik, ha cselekszik…
Ha a politika pedig nem cselekszik, csak vár és kérdéseket tesz fel minduntalan, tanakodik végtelenül – mintha béke lenne – akkor az egészséges életösztön az ember fejében kijelent.
Az ember pedig először egyedül, majd szervezetten és végül tömegesen, de egy emberként cselekszik. Kezébe veszi sorsát és megvédi magát, ha már a választott vezetői cserbenhagyták.
Akkor pedig már a politikának sem kérdés, hogy háború vagy béke van, de akkor már az sem, hogy ki irányít.
Persze a páncélajtók és üvegfalak mögött még mindig biztonság, egy rég szertefoszlott álomvilág van. Odabent béke, de az üvegtáblán túl viszont már háború van.
Ha ez kimondanánk, tehetetlen béke-protokoll helyett tudná a dolgát a hírszerző, az elhárító, a rendőr, a katona (…), minden szerv és egyenruhás, akinek a lakosság védelme érdekében másképp kell eljárnia, ha békesség és másképp kell cselekedni ha háborúság van.
Márpedig már nincs kérdés. Kijelentés van.
Háború van.
